Gary Chapman:
A szeretet másik arca a harag
A vesztes utolsó mentsvára az ellenfél megalázása.
Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
Sokan mondják, hogy a harag elhalványul idővel, de ez közel sem azt jelenti, hogy el is tűnik. Ottmarad továbbra is, legfeljebb csak nem látni, és amint a legapróbb lehetősége adódik, újra a felszínre tör.
Mi értelme a dühnek, ha nem tudja az ember megbüntetni azt, akire dühös?
Valami sértőt szerettem volna mondani. Megfogalmazatlanul az a felismerés motoszkált bennem, hogy mi értelme van hát az őszinteségnek? Ha nincs megbocsátás, ha nincs megértés; akkor csak hazugság és képmutatás van.
Sose haragudj meg arra,
Ki durva szóval megsebez.
Tudom jól, hogy fáj a sértés,
Valld be, a fontos mégsem ez.
Hidd el nekem, senki nem rossz,
Hidd el, jók az emberek,
Valakiért mindenki harcol,
Valakit mindenki szeret.
A legjobb orvosság a harag ellen a haladék. Ezt kérd már tőle a kezdetkor, nem azért, hogy megbocsásson, hanem hogy mérlegeljen: heves ugyanis az első lendülete, de enged magából, ha kivár.
Te még nem ismered, amit mi már jó ideje, a tehetetlenségnek azt a válfaját, a legocsmányabbat... amit az ember gyereke nem saját maga miatt érez, hanem valaki más miatt... egy olyan ember miatt, akin nagyon segítene. Ha van szuperlatívusza a tehetetlenségnek, márpedig van, idővel te is meg fogod ismerni ezt a keserves érzést, hát az a fölsőfok, amikor egy barátodon segítenél, de tehetetlen vagy. Ettől csak dührohamot kaphat az ember.
Az indokolatlan harag éppolyan kellemetlen és erős lehet, mint amikor jogosan haragszunk.
