Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másoknak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni: mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod mi az, hogy „vele” és „együtt” és „közösen”. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha ez én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok. A szeretet minél erősebb, annál érzékenyebb. Nem nekem fáj, hanem együtt fájunk. Ezért akiben megérik a valódi szeretet-és ez rendszerint nagy fájdalommal, katarzissal jár-, mérhetetlen tapintattal és óvatossággal működik az emberek között. Idegei nem végződnek az ujjai hegyénél, túlfutnak a saját testén, beleérnek másokba és átérzi a fájdalmaikat. Megtanulja, hogy bármit tesz vele, magával is teszi. És másokkal is. Valószínű, hogy a szeretetnek nincs határa, de ez nem olyasmi, amit tanulnunk kellene, mert ez bennünk van. Lelkünk mélyén eltemetve.